Mi a helyzet a magyar borral?

Már több cikkben is írtunk arról, hogy az uniós lehetőségek kihasználása a "jó magyar" gazdaságpolitika szokásához híven miben merül ki. De azért nem árt újból elmondani, hogy míg a környező országok azon dolgoznak, hogy hungarikumnak számító védjegyeket szerezzenek meg, addig a (magyar érzelműnek a legjobb szándékkal sem nevezhető – remélhetőleg hattyúdalát éneklő) gazdaságpolitika a tőkekivágások uniós támogatásának kedvez.

Ma tehát hamarabb lehet szőlőtőke kiirtására pénzt szerezni, mint minőségi terméktámogatásra, bormarketingre.

„Az egész magyar szőlészet-borászat érdeke az Európai Unió borpiaci reformjának végrehajtása, a szigorodó szabályozás betartása” - jelentette ki a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának főtitkára.
Ellenkező esetben Magyarország eleshet az ágazatnak jutó támogatások egy részétől, vagy vissza kell fizetnie egyes tételeket - közölte Horváth Csaba egy néhány hete kiadott MTI-s hírben.

A reform keretében - amelynek során 2011-ig kell átalakítani a jelenlegi szabályozást - szigorodik az adatszolgáltatás, többek közt a származási bizonyítványok kiállításának és a szüreti jelentéseknek a rendje. Ugyanakkor átalakul a bormegjelölési rendszer: az eddigi védett eredetű, minőségi, tájbor és asztali bor kategóriákat felváltja az úgynevezett oltalom alatt álló eredet megjelölés, a földrajzi megjelöléssel ellátott, illetve a földrajzi megjelölés nélküli kategória.

Ezzel egy időben termékleírásokat kell készíteni minden borvidéknek. Ebben például meg kell határozni az ültetvények földrajzi elhelyezkedését, a borkészítési hagyományokat, illetve azt, hogy milyen szőlő használható az adott borvidékre jellemző borfajták előállításához. A reform keretében ugyancsak változnak a címkézés szabályai. A cuvée megnevezést például a jövőben csak a házasított eljárással készült francia pezsgőfajtára lehet alkalmazni.

Az intézkedések végrehajtása komoly informatikai fejlesztést igényel, ám hiányzik az ehhez szükséges állami támogatás - mondta Horváth Csaba.

E hír mögött a szokásos jelenség húzódik meg: nem volt elég a szokásos adminisztráció (melynek elemeit egyszer itt már felsoroltuk), még rátesznek egy lapáttal. Nem hisszük, hogy a kistermelők írástudatlanok, de azt mindenki belátja, ők nem a papírok, számítógépes útvesztők informatikai salátájából szeretnének nemes nedüket préselni…

Magyarországon évente kb. 3,5 millió hektoliter bor készül, aminek 70 százalékát magunk eresztjük le a torkunkon. Az utóbbi években azonban növekszik az import is, ami eléri az évi 200-400 ezer hektolitert. Ha a borászaink nem akarnak visszafejleszteni, akkor szükség van a magyar bor vásárlásának ösztönzésére itthon és külföldön egyaránt. Ez pedig hatékony marketingstratégiát kíván.

„Soha nem kínálkozott jobb alkalom megismerni a magyar borokat, mint most, hiszen ötven veszendőbe ment év és két évtizednyi erőfeszítés után Magyarország ismét felfedezte saját gazdag borászati örökségét. A magyarok nemcsak arra képesek, hogy kiemelkedjenek a tömegből boraik karaktere és minősége által, hanem arra is, hogy megfeleljenek az értéket kereső ínyencek minden kívánságának is.” Többek között ilyen szép szavakkal jelentette be a brit The Drinks Business szakfolyóirat szerkesztője, Gabriel Savage a lap magyar borászattal foglalkozó mellékletét.

Kívülről nézve minden szépnek és jónak látszik.

Azonban elég meglátogatni néhány multi borstandját, hogy a valósággal szembenézzünk. A polcokon az olasz és dél-amerikai nevesincs borok váltották fel a magyar tömegbort, pontosabban: azt csak az ördög tudja, hogy az alapanyag honnan származik.

Valamire való magyar bor csak a készletürítő akciók alkalmával kapható 600 forint alatt, de az olasz „merlot” stabilan olcsó. 2010-től a magyar borok árát a jövedéki adó emelése tovább növeli, így versenyképességük egyértelműen tovább csökken.

Miközben a magyar közösségi bormarketingre összesen 750 millió forint jut, addig például a sörreklámokra egyetlen kampányban fordítanak ennyit, méghozzá koncentráltan. És itt nem a számszerű adat igényel magyarázatot.

A sör már régen nem a mienk, még akkor is, ha a címke magyar…

A söripar privatizációja csontnélküli példája a magyar élelmiszer-feldolgozás idegen kézre történő átjátszásának.

„1914-ben már hárommillió hektót adott el a 69 magyar sörgyár. Akkoriban a magyar ugyanannyi bort ivott, mint amennyi sört. Kőbányán voltak közülük a legnagyobbak, a Sörvárosban öt saját malátagyárral rendelkező sörfőzde és egy önálló malátagyár is működött. A X. kerület beépített területének az egyötödét a több ezer embert foglalkoztató sörgyárak tették ki.” – no comment. Ma hány magyar tulajdonú sörgyár van?

És a „tömény”?

Talán egyedül a pálinka nevezhető a magyar szeszipar sikertörténetének az elmúlt 20 évben.

A pálinka név védettséget még a Fidesz kormány idején kapott, s ez a világpiaci szereplés sikerének záloga azóta is.

Nagyítóval sem találnánk jobb politikai döntést, azonban a pálinka sikertörténete korántsem felhőtlen. Nyilvánvalóan hasznos mellékhatásként az ukrán-magyar szeszmaffiának adtak egy megrendítő pofont, hiszen elég visszaemlékezni, hogyan tüntek el a boltokból a kétséges eredetű „pálinkák”, köztük nagynevű cégek termékei.

Azonban a piacgazdaság nem csak értékesítésből áll, hanem mindenek előtt termelésből is.

Helyi (falusi) adatokkal tudok szolgálni a gyakorlatból.
Ha ma valaki körülnéz a vidéki kertek alatt, minden ősszel láthatja, hogy a gyümölcsfák alja tele van hullott gyümölccsel. Miért nem szedik fel? Hiszen cefrének még jó lesz?!

Elmondom:

Egy átlagos házkörüli gyümölcsös kb. 400-1000 liternyi gyümölcscefrét is adna, nem itt van a gond. A probléma a főzetésnél jelentkezik. Egyszerűen anyagi végromlásba taszítja az embert, ha ennyit ki akar főzetni. A pálinka bérfőzetése literenként és 50 fokos szesszel számolva kb. 1200 Ft. A jól kezelt cefre minimális cukor feljavítást feltételezve (ami tilos, de különben ecetet főzetnénk) – szóval 100 literenként kb. 10 liter pálinkát eredményez. Ebben még a legrafináltabb finánc sem talál kivetnivalót.

5 hordó cefre ezek szerint 50 liter pálinka, azaz 60.000 Ft főzetési díj. Hiszik, vagy sem, a „népnek” erre manapság nincs pénze, a pálinka házilagos értékesítését pedig a törvény szigorúan bünteti. Természetesen nem a bérfőző tulajdonosa nyeli el a pénz túlnyomó hányadát, hanem az állam – szeszadó formájában. Mióta a világ - világ, - szeszadó mindig volt, de azt is tudták általában, hogy mi a mérték, és azt is, hogy ha ezen felül emelik, akkor csak a zugfőzdék szaporodnak, nem a bevételek.

Arra  most nem térek ki, hogy egy 500 liter üstkapacitású falusi szeszfőzde beruházása ma milyen jogi, pénzügyi, stb., kálváriába kerül. Megtörtént eset: meglévő épület mellett 16 millió forint volt az ára az EU-s szabványokat maradéktalanul teljesítő beruházásnak.

A jó magyar gyümölcs tehát továbbra is a fák alatt rohad, a seregélyek és a rigók örömére…

Természetesen, ha mindez nem így volna, akkor nem lehetne eladni a világkereskedelem folyékony szemetét: egy halom kétes minőségű pancsot, hiszen árban – de leginkább minőségben – a magyar szeszes ital minden formája versenyképes volna! Az összes „A” betűs italunk: a gyümölcslé, a bor, a sör, a pálinka. :)

Egészségükre, Boldog Új Évet és egy kicsit szebb jövőt a magyar élelmiszernek, - a folyékonynak és a szilárdnak egyaránt!

( - kara - )

Néhány érdekes adóügyi aspektus:

Nincs semmi gond azzal, hogy a mindenkori állam a szeszadót az egyik legfontosabb jövedelemforrásnak tekinti.

Azonban: ha a szeszadó "alkoholfüggő"! Ha magasabb a szeszfok, nagyobb az adótartalom, magasabb az eladási ár, kisebb a fizetőképes kereslet. Ennek tehát következményei vannak:

• A pálinka adózik a legtöbbet, azaz prémium termékké válik, fogyasztását a magas ár eleve mérsékli. A pálinka védjegy törvényi szabályozása így is elég megengedő, hiszen 40-es alkohol % az alsó határ, holott minden hozzáértő tudja, hogy a gyümölcspálinkák ideális szeszfoka kb 48% körül mozog - fajtafüggően.
  
• A magyar bor piaci verseny hátrányt szenved, hiszen a könnyű lőre kategóriába sorolható nyugati versenytársai adóelőnyt élveznek a klasszikusan ütős magyar borokkal szemben.
  
• A klasszikus magyar sörreceptekre épülő minőségi sörrel is ez a helyzet. Piacát elnyomja a 3 fokos nyugati gagyi tömegtermék. Pedig egy borsodi Bivaly, vagy egy soproni Sárkány, esetleg egy Dréher Bak, nos azok sörök, és a legjobb ír kocsmákban is megütnék a mércét.
  

Elgondolkodtató? Bizony az!