Ha egy élelmiszeripari cég felvenné diktafonnal, amint a kereskedő bezsarolja, és a felvétellel besétálna a versenyhivatalhoz, akkor másnap lehúzhatná a rolót, mondja Éder Tamás, a Csányi-birodalom egyik első embere, az ÉFOSZ (Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége) elnöke, aki szerint a hazai élelmiszeripari cégek nem készültek fel az uniós versenyhelyzetre, és a régiós viszonylatban is nagyon magas közterhek csak tovább növelik versenyhátrányukat.

A gazdák tejet locsolnak az áruházláncok előtt, és marhafejekkel gurigáznak, így tiltakozva az alacsony felvásárlási árak ellen.  A szlovák tej és a lengyel hús jóval olcsóbb, mint a magyar. Miért nem versenyképes a hazai élelmiszeripar?

A probléma az, hogy a magyar élelmiszeripar teljesítménye az elmúlt húsz évben folyamatosan visszaesett.

Mi az oka ennek a húsz éve tartó visszaesésnek?

Sok oka van. Az egyik, hogy az elmúlt húsz év agrárpolitikája alapvetően mezőgazdaság-központú volt, és nem igazán foglalkozott az élelmiszeriparral. Az élelmiszeripar egy szürkületi területté vált a mindenkori kormányzati tevékenységben. A mezőgazdasági minisztérium nem igazán érezte a magáénak, a gazdasági minisztérium nagyon nem érezte magáénak. Stratégiai szintű gondolkodás az ágazatról gyakorlatilag nem volt. Persze voltak más ágazatok is, amikről nem volt stratégiai szintű gondolkodás, és mégis fejlődtek, csak az élelmiszeripar nagyon sajátos ágazat.

Mitől olyan sajátos?

Ez a gazdaságnak egy olyan ágazata, amiben rendkívül sok kis és középvállalkozás működik. Ebben az ágazatban a szereplők sokkal inkább ki vannak téve a környező országból eredő nemzetközi versenynek, mint az ipar más ágazatai. Az autóiparban vagy a szórakoztatóelektronikai iparban egy beruházási döntés valahol egy multinacionális vállalat központjában, egy rendkívül nagy, összetett feltételrendszer alapján történik meg. És ha eldöntötték, hogy hol lesz az újabb gyár, akkor az tizenöt-húsz évig ott is lesz, és a világpiacon versenyez a földrajzilag közel vagy nagyon távol lévő versenytársak termékeivel.

Az élelmiszeriparnál viszont mi van? Ott van a szlovák–magyar határ két oldalán egy-egy tejfeldolgozó. Ez a két kicsi vagy közepes vállalkozás ugyanarra a földrajzi elhelyezkedésű piacra gyártja a termékeit, ugyanazért a polcfelületért versenyeznek. A versenyt az fogja eldönteni, hogy ki mennyire hatékony, és milyen háttér-feltételrendszer van mögöttük. Vagyis a gazdaságpolitikai teherrendszer, a monetáris és fiskális politikából származó előnyök vagy hátrányok. És ebben állunk nagyon rosszul. Lényegesen nagyobb terheket visel egy vállalkozás nálunk, mint bármelyik versenytársunknál a régióban.

Ezek a kicsi cégek ezzel a hátukra rakott hatalmas állami batyuval versenyeznek egy ugyanolyan méretű, de kisebb batyuval futó versenyzővel ugyanazért a polcfelületért. Ezen buktunk sokat az elmúlt húsz évben, de különösen, amióta beléptünk az unióba.

A magas adók és járulékok lennének a fő okai, amiért nem tud a magyar élelmiszeripar versenyképes lenni?

Ez csak egy ok, de az egyik legfontosabb.

Nem arról van szó inkább, hogy a technológiai fejletlenség, az alacsony munkatermelékenység az igazi lehúzó erők?

Igen, nyilván ebben is van igazság, a német, dán vagy holland élelmiszeriparhoz képest. De a lengyel, cseh vagy a szlovák élelmiszeriparnál a magyar nem fejletlenebb. Nekünk a legnagyobb probléma nem feltétlenül a holland sajt vagy a német UHT tej, hanem a lengyel hús vagy a szlovák tej. Azt kell megértenünk, hogy miért veszítettünk ilyen sokat a versenyképességünkből ezeknek az országoknak az élelmiszeriparához képest. Az is igaz ugyanakkor, hogy egész Kelet-Közép-Európa élelmiszeripara le van maradva a nyugat-európai élelmiszeripartól feltőkésítettségben is, hatékonyságban is.

Tehát akkor a szomszédoktól nem vagyunk elmaradva?

Lényeges technológia lemaradásról én nem tudok. Az biztos, hogy a kedvezőtlen gazdasági környezet nem csak az élelmiszeriparban érezteti majd a hatását. Az nem tartható fent, hogy a társadalom mind nagyobb részének eltartását rárakjuk a társadalom dolgozó rétegére, amelynek a terhe egyre csak növekszik. Itt valamit csinálni kell. Mondjuk, valami hasonlót, mint amit a szlovákok vagy a románok megcsináltak: alapjaiban kell felforgatni az egész transzferrendszert, mert az nem mehet tovább, hogy kivéreztetjük a vállalkozásokat, és azok aztán hasra esnek, és nem tudják eltartani a mind kevésbé dolgozni vágyó rétegeket.

Ez úgy hangzik, mintha a magyar állam tenné tönkre a hazai élelmiszeripart, miközben az ágazat mindent megtesz, hogy versenyképesebb legyen.

Nem csak az élelmiszeripart, a magyar gazdaság egészét teszi tönkre az állam. Ami itt a gazdaságban történt az elmúlt néhány évben, az a magyar gazdasági modell csődje. Nem működik az, hogy Európában a legalacsonyabb foglalkoztatási szint mellett a legnagyobb az eltartottak aránya. A vállalatokra pakolják ezeket a nagy terheket, hogy az állam fenntartsa a gazdaság teherbíróképességéhez képest roppant nagy szociális ellátórendszert. De valóban nemcsak erről van szó. Én azt állítottam, hogy ez a legnagyobb probléma, de természetesen vannak ágazati eredetű problémák is.

Például?

Az elmúlt tizenöt-húsz évben a termékpálya szereplői (a termelők, vagyis a gazdák, a feldolgozók és a kereskedők – a szerk.) között nem épültek ki a tartós bizalmi kapcsolatok, és az ágazatban keletkezett jövedelemeloszlás rendkívül igazságtalan.

A kereskedőkre céloz, ugye? Ezt próbálták orvosolni az élelmiszertermékpálya-kódexszel, amiből nem lett semmi.

Igen. Januártól azonban lesz egy törvényünk, ami a tisztességtelen kereskedői viselkedést próbálja valamennyire szankcionálni.

De minek köszönhető, hogy a kereskedőknek a legnagyobb a hasznuk?

Az alkupozícióban meglévő különbségnek.

A kereskedők visszaélnek az erőfölényükkel?

Nem kicsit. Ezt megint számokkal lehet alátámasztani. Az elmúlt években az élelmiszerek fogyasztói ára szinte folyamatosan és fokozatosan emelkedik, az átadási ár (feldolgozói ár) reálértéken folyamatosan csökken.

Miért nem tudják az érdekeiket érvényesíteni a kereskedőkkel szemben?

Mert nagyon eltérőek az alkupozícióink. Sok kis és közepes vállalkozás ül le tárgyalni egy nagy behemóttal, aki azt mondja, hogy „vagy beszállítasz öt százalékkal alacsonyabb ár mellett, vagy szevasz”, és kilistáz. Olyan aszimmetrikus viszony áll fenn, amelyben a termelő által beszállított termék az áruház forgalmából, mondjuk, egy ezrelék, a beszállító forgalmának viszont hatvan–nyolcvan százalékát is kiteszi, amit elad az áruháznak. Nyilvánvaló, hogy nagyon eltérő alkupozícióról van szó. Ez egyébként nem magyar probléma.

Hol máshol probléma ez?

Amikor mi elkezdtük tárgyalni a kódexről, akkor ennek a környező országokban már volt előzménye. Romániában volt egy kódex, Szlovákiában egy törvény. Kelet-Közép-Európában ez a szituáció kezd nagyon kritikussá válni.

Hogyhogy?

Azért, mert a kereskedelmi láncoknak ez a bődületes alkuerővel megspékelt megjelenése gyorsan lezajló folyamat volt.  A 90-es évek elején berobbantak ebbe az éppen átalakulóban lévő társadalomba, és a legkorszerűbb kereskedelmi eszközöket kezdték alkalmazni egy sebeit nyaldosó, éppen átalakuló, tőkehiányos kis és közepes beszállítói társasággal szemben, és már akkor elkezdték alkalmazni a polcpénzt meg az újbolt-nyitási díjat és más, úgynevezett visszatérítéseket.

Miért nem vesznek fel diktafonra egy olyan tárgyalást, amin a kereskedő megzsarolja a beszállítót, hogy ha nem szállít be öt százalékkal olcsóbban, vagy nem fizeti ki a polcpénzt, akkor többet nem rendel tőle, és mennek be a felvétellel a GVH-ba feljelentést tenni?

És amikor elindul a vizsgálat, akkor a feljelentő cég termékeit nemcsak az adott áruházlánc, hanem a többi is ki fogja listázni. És akkor ennek a cégnek vége van. Ez az aszimmetrikus helyzetből fakadó hátrány. Ha egy Tesco kilistázna egy Picket, az még a Picknek is problémát jelentene. Pedig a Pick alkupozíciója valóban nem hasonlítható össze a sarki pékével (a Pick csoport részesedése a feldolgozott húskészítmények piacán 30-35 százalék – a szerk.). Egy adott hipermarket például  hat-nyolc százalékát teszi ki a  Pick értékesítésének, az áruház forgalmának a Pick-termékek értékesítése, mondjuk, a négy ezrelékét adja. Ő kilistázhatja a Picket, pótolja Gyulaival vagy Kométával, a Pick forgalmának meg elveszett a nyolc százaléka.

Még egy ilyen nagy cég sem tud szembemenni a kereskedőkkel?

Nem. Szerintem még egy Coca-Colának is problémát okoz, hogy a nemzetközi kiskereskedelmi láncoknak közel azonos súlyú tárgyalási pozícióban levő partnere legyen. A kiskeresekedelemben az elmúlt húsz-huszonöt évben végbement egy olyan koncentráció – nem csak Magyarországon –, amit az ipari koncentráció nem követett, és így kialakult egy aszimmetrikus alkupozíció, amivel a kereskedelem véleményünk szerint gyakran visszaél.

De például itt van egy magyar cég, most nem mondom a nevét, amelyik tavaly 136 forintért adott egy liter tejet. A szlovák tej is körülbelül ennyi a boltokban. Vagyis versenyképesek tudtak lenni az importtal. Ez hogy lehet? Miért nem csinálja ezt utánuk a többi magyar tejfeldolgozó is?

A termelőket nem kérdezte, hogy mikor fizetett nekik utoljára ez a cég? És abban sem vagyok biztos, hogy ennél a cégnél minden a magyar jogszabályoknak megfelelően zajlik. Sajnos a feketegazdaság mind nagyobb szeletet hasít ki a hazai élelmiszerpiacból.

Legálisan nem lehet felvenni a versenyt az importált termékekkel?

Az élelmiszeripar egyes ágazataiban éppen a nagy terhek miatt az ezek kikerüléséből fakadó versenyelőny hatalmas lehet, így ezekben az ágazatokban mindennapossá vált a fekete csatornákon való mozgás. Különösen ott, ahol friss, gyorsan forgó, nem márkázott termékek jelennek meg. Ahol nehéz a beazonosíthatóság, és a gyors termékmozgás miatt nehéz az ellenőrzés.

De miért pont az élelmiszeriparral szúrnak ki az kereskedőláncok? Miért nem a vegyszerek vagy a vécépapír árát szorítják le?

Mert a magyar embert az élelmiszerrel lehet becsalogatni a boltba. A fogyasztói kosarában még mindig az élelmiszerek vannak többségben. Az átlagos fogyasztó költségvetésének huszonöt–huszonnyolc százaléka élelmiszerre megy el, az átlag alatti réteg költségvetésének még nagyobb része. És az utóbbi réteg a diszkontok és szupermarketek vásárlóközönsége. Tehát őket még inkább ezzel lehet becsalogatni.

És akkor mit csinál a kiskereskedelmi lánc? Mondok egy példát. Vegyünk egy német tejipari céget. Szerződésben van a beszállítóival, minden nap jön az adott mennyiségű tej, mert, ugye, a tehénnek nem lehet azt mondani, hogy ma ne adjon tejet. De, mondjuk, a gyártó a termelőktől átvett tejet a napi forgalma alapján nem volt képes felszívni, így azt akkor kénytelen belenyomni puffertermékekbe, vagyis tejporba, félkemény trappista jellegű sajtba, vagy UHT tejbe, amik a raktárban elbírnak négy-öt hónapot, és alkalomadtán lehet őket teríteni a piacon.

Előfordulhat viszont az , hogy tele van már a raktár, vagy likviditási problémák keletkezhetnek, ilyenkor az a megoldás, hogy gyorsan, áron alul kell értékesíteni. A cég a saját hagyományos piacaira nem fogja kirakni áron alul, mert a saját árait verné szét. Így inkább kirakja a „gyarmatra”, Magyarországra, Romániába, Szlovákiába. És ezekből lesznek a polcokon a 99 forintos tejek, amikről mindenki tudja, hogy ilyen áron nem lehet tejet előállítani. Vagyis ide behozza, és a magyar kiskereskedelem ugrik rá.

És nem foglalkoznak azzal, hogy ennek milyen belső piaci hatásai vannak. Hosszú távon elveszítik közeli belpiaci partnereiket, és ennek hatására tovább esik a magyar tejipari termelés. És semmi  biztosíték sincs arra, hogy annak a németnek, aki most ide likvidálta az UHT tejét, annak egy hónap múlva is lesz teje a magyar kiskereskedelem számára. Azon az alacsony áron meg biztos nem, mert az egy likvidálási ár volt.

És a magyar tejfeldolgozó nem ezt csinálja? Ő nem próbál meg exportpiacokon kényszerétékesíteni?

Persze, ő is belenyomja a fölösleges tejet más termékekbe, de nagyon máshova nem viheti, a hazai piacon próbálja meg elnyomni. Vannak persze próbálkozások, hogy Romániában vagy a déli országokban terítsék szét, de ugyanez visszafelé nem működik. Egy osztrák ember nem fogja levenni a polcról az akciós magyar tejet.

(Az index cikke alapján, kiemelés tőlünk, mert ugye a sok szövegből nem mindegy, mi marad meg...  különös tekintettel az utolsó mondatra.)