Igen, hőmérőzték a „szervek” a népet, vajon mit szólnának a házi disznóölés betiltásához? Lett olyan párt-független felhördülés, hogy szegény sertések visítását is elnyomta.

Mert nem az a baja a „szerveknek”, hogy megromlik a disznósajt, hanem az, hogy tudják nagyon jól: hazánkban minden valamire való faluban helyi piacra vágnak disznót a merészek, és persze megtehetik biztonsággal, mert a minőség a multis véres-vizes import műsertés húsánál csak jobb lehet. Az alapgondolat az, hogy ha egy-két száz forinttal olcsóbban adom, akkor még az is tőlem veszi, aki azt sem tudja, mit eszik.

„Az kérem nem evett tápot! Ugyan má…, ilyen tápárak mellet? Na jó, malac korában, akkor kapott utoljára… Hogy meglökje egy kicsit, de aztán csak árpán, búzán, meg kukorica darán hizlaltuk, meg jó házi moslékon. Vigye csak el, és ha összeugrik a rántott hús, akkor nyugodtan visszahozhatja!”

És a vevő újra gyereknek érzi magát a régi ízek miatt. Hiszen utoljára a 60-as években volt ekkora csórózás, s akkor ugyancsak nem tápoztak. A rántott hús pedig sütés közben tényleg szépen őrzi a méretét, az orja leves pedig 4 óra alatt lesz kész, mert a másfél éves 2 mázsás állat karajcsontja nem is puhulhat hipp-hopp.

Kolbászt nem készít? – De igen, csak azt meg kell rendelni, - jön bizalmas információ. - Gyulait, csemege szalámit, milyet akar? Olyan paprikával, ami gépi szárítást nem látott. A sógorom hozza az Alföldről... Meg rendes sült házi zsír is lesz holnapra, mert én a bóti nyersen paszírozottat meg nem veszem, meg 4 hét múlva füstölt köröm, füstölt borda, de már a sonkát lekötötte egy komám.

És így tovább… Ha nincs rosszakaró, akkor mindenki jól jár.

A profi kiváltja az őstermelőit, rendszeresen piacozik. Ha jól megy neki, akkor hiteles külsejű "parasztnénit" alkalmaz, s ő csak a többivel foglalkozik. A sokat látott farácson szerényen sorakozik a girbe-guba sárgarépa, gyökér, néhány megszínesedett zöldpaprika társaságában. Aztán a  pult alól - a bennfentesek szatyrába - csak úgy csusszannak a szép oldalszalonnák, füstölt „gyulaik”, „csemege szalámik”. A vevőkör a kölcsönös bizalom alapján megbízhatóan szerveződik...

A zöldséggel, gyümölccsel foglalkozni inkább csak kényszerből lehet, az marad a rokonsági csere-bere szintjén, hiszen nincs benne „üzlet”. Talán még a házi eltevősdi jó buli, de ott nagyon meg kell dolgozni a sikerért. A savanyított termékek piaci árusítása hát persze, hogy engedélyköteles, na de ki a ménkű fog beméretni minden üveg csalamádét? Ugyan már.

A piában? Abban van igazán üzlet! Mindig volt, s mindig lesz is üzlet az illegális bögrecsárdákban, tökmindegy, mekkora a nyomor.

Hogyan működik, amikor agyonszabályzott törvényileg?

Kérem a recept a következő: a főzdébe beérkező cefre villámgyorsan felöntésre kerül, alig néhány napot tartózkodik a helyszínen. Azt ember nem mondja meg előre, hogy mennyi cefréből mennyi pálinka lesz. Ha a főzdésnek van gyümölcsöse (és miért ne volna?), akkor annyi cefrét vezet saját neve alá, amennyit akar. Na már most: jön a csóró ügyfél, szívja a fogát az adókkal egekig terhelt főzési díjon, vakarja a fejét, majd szerényen felteszi a kérdést: "Felesben nem lehetne?"

A főzdés aggodalmas pofát vág, hümmög, majd visszakérdez: cukrot tett bele? - Tettem, mondja a páciens, hiszen ki a fene fogaja hagyni megsavanyodni az almát ebben a hideg őszi ködben... - Na jó. De holnap jöjjön már nyitásra, mert egy percig sem tárolom, tudja, hogy engem azonnal megb..sznak érte a vámosok? - s megegyeznek.

A főzető ugyan csak fele pálinkával megy haza, de az legalább "ingyen" volt és - garantáltan minőségi. A pálinkafőző aznap éjjel sem alszik, magára írja a cefrét, minőségit főz, hiszen fele a sajátja lesz. Szépen befizeti a szeszadót, áfát, fifát, ám így is dupláz, hiszen kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezik, meg vannak még bátor vendéglősök, nem kell őket nagyítóval keresni...

De ez már a pénzügyőrök területe, inkább most ne firtassuk.

( - kara - )