Napjainkban újabb és újabb élelmiszerbotrányoktól hangos már nemcsak a hazai, hanem a világsajtó is. Természetesen, ne áltassuk magunkat, a média által a közvélemény tudomására jutott esetek csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Hogy valójában mennyi az egészségre káros adalékanyagot, színezéket és élelmiszeripari mérget etetnek-itatnak meg egy ma élő emberrel élete során a gyártók és a forgalmazó nagy kereskedelmi üzlethálózatok, annak csak a Jóisten a megmondhatója. Legújabban a Kínából származó élelmiszerekben az egészségre veszélyesen ártalmas melaminmennyiség többszörösét mutatták ki, ezzel borzolva az emberek kedélyeit és idegeit. A Szlovákiából hazánkba érkezett kínai eredetű tejben, a Nestle állítólag Bangkokban gyártott kávéhabosítójában, s legutóbb a Balmazújvárosban lefoglalt kínai eredetű mogyoróban találtak az egészségügyi határértéket jóval meghaladó mennyiséget e veszélyes adalékanyagból.

Itt, e ponton azért nem árt föltenni azt a kérdést, hogy vajon mi szüksége van arra egy közép-európai embernek, hogy kínai tejet fogyasszon, amikor hazánkban tömegesen mennek tönkre a kiváló tejet piacra vivő hazai tejtermelők? Egyébként is országszerte köztudomású ténynek kellene lennie annak, hogy egy étel annál kevesebb konzerváló- és adalékanyagot tartalmaz, minél kevesebbet „utaztatják”, azaz minél közelebb termelik meg a fogyasztó lakóhelyéhez, és minél kevésbé konyhakész állapotban kerül az a vásárló kosarába.

Magyarországot azonban úgy érte a „látványtechnikai tereprendezés” (Bogár László kifejezése), azaz a rendszermódosítás, majd 2004-ben az európai uniós csatlakozás, hogy annak az országra és a hazai produktív gazdaságra leselkedő pusztító veszélyeiről – hála politikusainknak, ún. értelmiségünknek és a médiának – a magyar emberek 99%-ának fogalma sem volt.

Mert emlékezzünk vissza, hogy 2003-2004-ben az akkori kormány, amely lényegében megegyezett a maival, olyan magasröptű érvekkel propagálta uniós csatlakozásunkat, hogy „jó csajok vannak az EU-ban”, meg majd nyithatunk Bécsben is cukrászdát stb. Persze akkori ellenzéke – amely lényegében megegyezik a maival – sem volt különb e kérdés mérlegelésében és a közvélemény tájékoztatásában. A magyar gazdaság elpusztításában az egész ún. „rendszerváltoztatás-kori elit” egyetemlegesen felelős és bűnös. Remélhetőleg még életükben kimondatik rájuk a történelem ítélőszékének megfellebezhetetlen, elmarasztaló ítélete.

A teljes piaci liberalizáció, a behozatali korlátozások eltörlése, a totális privatizáció, az ún. kárpótlás és a dereguláció lényegében már 1989 táján halálra ítélte egész gazdaságunkat és a hazai termelői szektort, még azt is, ami a Kádár-korszakban – legtöbb esetben annak ellenére – legalább működött. Gondoljunk az élelmiszer-iparra, a növényolaj- és cukorgyártásra, a textiliparra stb. Ezek a hazai termelői szektorok azóta már nem léteznek.

Hasonlóképpen már csak romjaiban létezik az egykor híres szabolcsi almatermelés is. S mielőtt még bárki megvádolna valamiféle Kádár-korszak iránti nosztalgiával – noha azt hiszem, nincsen szükségem semmiféle magyarázkodásra -, azonnal szeretném leszögezni: ennél a politikai rendszernél aljasabb, kegyetlenebb, embermilliók életét tönkretevő és hazaárulóbb rezsim kevés létezett a történelem során, ám ami utána jött, az sem jobb, csupán egy másfajta, rafináltabb birodalmi elnyomást hozott a nyakunkra, és másféleképpen, talán még aljasabb módon teszi tönkre embermilliók életét, mint az előző rendszer. Egyvalamiben azonban fellelhetjük a közös nevezőt a két diktatúra között: mindkét korban olyan hazaáruló vezetése és „elitje” volt hazánknak, amely idegen, birodalmi, nagyhatalmi érdekeket képviselt, és semmi köze nem volt a nemzeti önvédelemhez és érdekképviselethez.

A szabolcsi almatermelés jelenlegi helyzete – akár csepp a tengerben – kicsiben megmutatja az egész rendszermódosítás-kori történelmünket, azt a lejtős zsákutcát, amely a magyar társadalom mintegy 75%-ának nem hozott semmi jót az egzisztenciális ellehetetlenülésen, a lelki bajokon és egészségi állapotának tragikus leromlásán túl. Most ott tartunk, hogy almatermelők tucatjai neki sem kezdtek a mostani őszön a betakarításnak, hiszen az a jelenlegi felvásárlási árak mellett biztos veszteséget hozna számukra! Személyesen is meggyőződtem róla, hogy vannak szabolcsi gazdák, akik közhasználatra bocsátották almáskertjeiket, és meghirdették: bárki szabadon mehet ezen helyekre, és ingyen annyi almát szedhet, amennyit csak tud és bír. Ennek ellenére valószínűleg több tucat tonnányi nemes alma fog megrohadni a fák alatt teljesen értelmetlenül, mert a nép inkább jár a nagy multinacionális bevásárlóközpontokba, hogy méregdrágán vásárolja meg az Afrikából, Amerikából, s még a jó ég tudja, honnan ide kerülő, tisztázatlan eredetű, kétes minőségű, vízízű árut.

Ugyanakkor szűkebb pátriám iránti elfogultság nélkül is állíthatom, hogy a szabolcsi alma a világ egyik legjobb minőségű terméke. S vajon miért nem éri meg az almatermelőnek leszednie, illetve leszedetnie fáradtságos munkálkodásának gyümölcsét? Több termelőtől is tájékozódtam, és kaptam szíves tájékoztatást ez ügyben.

Az érintettek elmondták, a felvásárló cégek 16 ft-ot hajlandók fizetni a gyümölcsért kilogrammonként, de hallani 13 ft-os árakról is. Némi utánajárással és információk gyűjtésével azt is sikerült megtudnom, hogy egy almaszedő napszámosnak napi 9 órai munka után átlagosan 4000 ft. a bére. Ennyi idő alatt és ezért a juttatásért napi átlagban mintegy 6 mázsa gyümölcsöt szed le, esetleg 7-7.5 mázsát. Az átlaggal számolva – ami viszonylag bizonyosnak tekinthető már előre – egy munkás 9600 ft. értéket termel a tulajdonosnak, aki viszont kifizeti neki az említett napszámot, továbbá egyéb működési költségei is vannak. Ezek közül a legjelentősebb tétel az üzemanyagköltség, amely azért terheli, mert azokat az erőgépeket, amelyek a kerten belül a konténerek szállítását, mozgatását és a teherautókra való felpakolását végzik, működtetnie kell. (A fuvarköltség természetesen a felvásárlót terheli.) Egy traktor egyszeri feltöltése kb. 100 liter diesel-olajjal, jelenlegi árakon hozzávetőlegesen 30000 ft-ba kerül, s ez a mennyiség folyamatos napi munkát feltételezve három napra elegendő, vagyis egyetlen napra újabb 10000 ft-os kiadás terheli az almatermelőt.

Tehát: a mérleg kiadási serpenyőjében – a termelő szempontjából tekintve – elhelyezhetünk 14000 ft-ot, ellenben a bevételi serpenyőben mindössze 9600 ft. a hozadék. Ezen felül a munkaadót terheli az ún. alkalmi munkavállalói nyilvántartás vezetése, amelybe egy munkavállaló után napi 600 ft. értékű bélyeget kell beragasztani, ez így immáron kereken napi 5000 ft-os veszteséget jelent a gyümölcstermelő gazdának. (Ez az ún. Gyurcsány-bélyeg, amelyet még egy nagyobb családi szüret alkalmából is ragasztgatnia kellene a szőlősgazdának a családtagok után. Persze még nem hallottam olyan bolondról, aki ezt a kiötlőjére valló, elmebeteg intézkedést komolyan véve be is tartotta volna.)

E tényekhez azonban még mindig vegyük hozzá azt a korántsem elhanyagolható apróságot, hogy a munkaadó tulajdonosnak minden nap a munka befejeztével ki kell fizetnie alkalmazottja számára annak járandóságát, és három naponta üzemanyagot kell tankolnia traktoraiba, míg ő maga legjobb esetben is 40-60 nap elteltével veheti kézhez a felvásárlótól almája pénzbeli ellenértékét. Nem általános, de előfordul az is, hogy egyes termelőknek még tavalyelőtti járandóságukkal tartozik valamelyik felvásárló vállalkozó. A 2008. évi betakarítást különösen nehézzé teszi a gazdák számára, hogy tavaly a rendkívül erős május eleji fagy következtében egész termésük odalett, így sokan már akkor csődbe mentek…

Itt tartunk tehát ma, s ebben a helyzetben jóérzésű embernek nehéz dolog indulatok nélkül megszólalnia. Úgy mégis, miféle lelketlen, kaszaélre való aljas, gazember társaság vezeti ezt az országot, amely hidegvérrel hagyja, hogy a magyar vállalkozások, üzletek, földek, intézmények kivérezzenek és tönkremenjenek? Miféle orbitális gazemberség, amit nap mint nap művelnek elpusztításunkra? Kik ezek, azon túl, hogy aljas, vészkorszakot a fejünkre hozó nemzetgyilkos hóhérok ? A multinacionális céghálózatok strómanjai? Igen, persze, hogy azok, de akkor mit keresnek itt? S miért nem vonul ki az utcára egymillió ember, hogy lendületből elsodorja a magyar történelem talán csak a Rákosi-érához mérhetően aljas totalitárius diktatúráját? Talán most, hogy a neoliberális, a szabad piac szentségére épülő világrend utolsó óráit éli, mi is reménykedhetünk: hazai képviselői ideje is lejárt.

Ami minket illet: már csak az a kérdés, hogy jószándékú civil szervezetként hogyan és mikor és miként léphetünk fel a a fentebb vázolt folyamat ellen? 

(Az eredeti cikk 2008-as keltezésű, szabadon hozzáférhető internetes forrás. Aktualitása nem szolgál magyarázatra) 

"Idén mintegy 100 ezer tonna alma maradt a fákon, de nyáron 25 ezer tonna meggyet, sőt a többi gyümölcsféle negyedét sem szüretelték le a termelők az alacsony értékesítési árak miatt. " - mikor "idén"? 2006, 2007, 2008, 2009...? Meddig mindegy?

További cikkajánlatok:

Piaci árlisták heti frissítésben

Már megint drága a magyar gyümölcs! Miért?

Szenved az időjárástól a magyar búza